Gyerekkorom óta szeretek a konyhában sertepertélni. Az egyik korai élményem, hogy nagymamámmal tésztát gyúrunk, vagyis inkább ő gyúrta, én meg lelkesen tekertem a tésztagép karját. Vagy, hogy székelykáposztát főzünk a telken, az utasításai szerint. Imádtam az illatokat, a lisztet az ujjaim között, vagy a kelt tészta lágy tapintását. És drága mamikám türelmesen hagyta, hogy keverjem, kutyuljam, nyomorgassam…nem is értem, hogy bírta 🙂

Nna, azért ne legyenek kétségeid, ez a korai lelkesedés egy idő után elmúlt, de az alkotás végigkísérte az egész életem.

Már általános iskolában is szerettem varrni, gyöngyöt fűzni, agyagozni, üveget festeni. Anyutól hamar megtanultam varrni, így nyolcadikban már magamnak is simán varrtam ruhákat. Így is választottam a továbbtanulásnál, varrónő lettem, és a gyakorlati időmet az akkori Mafilm filmgyár jelmezvarrodájában töltöttem. Örökké hálás leszek az ottani mesteremnek és a hihetetlenül türelmes kollégáknak, hogy olyan dolgokat tanulhattam, és ismerhettem meg, ami nem sokaknak adatik meg. A dolog érdekessége, hogy végül egy pillanatig sem dolgoztam a szakmámban, inkább továbbtanultam, de a mai napig, amikor jelmezt varrok a lányomnak, vagy akár magunknak, konstatálom, hogy én ezt imádom. Bár kétségtelen, hogy ez annak is köszönhető, hogy csak kedvtelésből foglalkozom vele.

Persze a felnőtt lét bedarálja az embert, és ezek az oly kedves tevékenységek háttérbe szorulnak. A főzéssel is éveken keresztül amolyan viharos se vele, se nélküle viszonyban voltam. Ha volt hozzá kedvem, akkor szívesen és rendszeresen tettem, ha nem, akkor pedig hónapokig inkább a kész megoldásokat választottam.

De azért az a kis hang, ott hátul, tudod, amit eleinte csak akkor hallasz, ha nagyon figyelsz, de idővel egyre hangosabb lesz, az bizony nem hallgatott el. Tudod, az az érzés, amikor tudod, hogy valami hiányzik a mindennapokból.

Mikor megismerkedtünk a férjemmel, csak hab volt az amúgy így puccos tortán, hogy ő pont úgy volt az alkotással, mint én, és ettől sok minden a helyére is került. Egy időre meg is találtam magam az ékszerkészítésben. Örömmel vetettem bele magam az új technikák tanulásába, ismerkedtem új alapanyagokkal, kísérleteztem, alkottam.

Mikor megszületett a lányunk, ezek a tevékenységek háttérbe szorultak. Persze, ez teljesen normális, de egy idő után nagyon hiányzott a kreatív elfoglaltság. Mivel az ékszerkészítés nem igazán volt opció a körülmények miatt, ezért valami mást kerestem.

A főzés elég kézenfekvő megoldásnak tűnt, mert egyrészt szükség volt rá, másrészt hamar kiderült, hogy az akkor másfél éves lányom is imád “segíteni” benne. Persze, mivel épp akkor kezdtem a szülés előtti formám visszanyerésén dolgozni, így elsősorban diétás receptekkel kísérleteztem.

Hatalmas lelkesedéssel vetettük bele magunkat a dologba,
rengeteg receptet próbáltunk ki, és egyre újabbak születtek.

És ti egyre többen követtétek a mindennapjainkat, ami hatalmas lendületet adott. A főzés mellett egy másik kedvenc elfoglaltságot is találtam, méghozzá a fotózást, amibe egyre jobban beleástam magam. Mostanra sokszor már csak azért készül el egy-egy étel, torta vagy süti, mert van a fejemben egy kép, hogy milyen jól lehetne fotózni azt 🙂

Közben visszamentem dolgozni a régi munkahelyemre, ahol már sok sok éve dolgoztam, de közben szerencsére folytathattam az új hobbim, ami szépen lassan kinőtte magát, és elkezdett túllépni sz egyszerű hétvégi elfoglaltság keretei közül

És hipp-hopp ismét eltelt 5 év, és én egyre jobban imádtam az egész gasztro történetet, és nem csak én, hanem ti is, és egyre több lehetőséget kaptam, egyre újabb feladatokban próbálhattam ki magam.

Így amikor idén tavasszal úgy alakult, hogy sok-sok egy munkahelyen töltött év után munka nélkül maradtam, egy pillanatra sem estem kétségbe. Sokkal inkább tűnt tökéletes időzítésnek, és hatalmas lehetőségnek, mint bármi másnak.
Persze ehhez kellett a család feltétlen bizalma és támogatása is.

Azóta pedig imádom minden percét, hogy magam oszthatom be az időmet, még ha ez azt is jelenti, hogy akár a hétvégéket is végigdolgozom.

Hiszen azzal foglalkozhartok, amit imádok, ami feltölt és kikapcsol. 

Most így sok sok év távlatából már látom, hogy a főzés számomra kifejezetten lelkiállapot kérdése. Akkor tudok igazán belefelejtkezni, ha az élet más területein is minden kerek, egész. Pont, mint az elmúlt 16 évben. Ennél pedig nem is lehetne többet kívánni